Na,
lehet ma még jelentkezem, de muszáj kiírnom magamból a mérgemet. Na, a
helyzet a következő. Ugye Dani marad az oviban. Ma reggel a folyosón
megállít egyik anyuka, kérdezi, hogy akkor mi ugye megyünk azért
ballagásra? Válaszom, hogy nem, mert én teljesen feleslegesnek tartom,
hogy míg mások tarisznyával ballagnak, addig az én fiam szinte tök
egyedül ott ácsingózzon, meg “mulasson”.
Bemegyünk, rendezkedek
Danival, akkor tűnik fel valami. Az ovis tabló, rajta Danival. Mit keres
rajta tűnődöm félig hangosan, minek van rajta, mikor jövőre úgyis ott
lesz a képe a következő tablón. (Hozzáteszem ellene vagyok az ilyen
jellegű hülyeségeknek, mint ovis tabló, elvégre nem száz évig jártak
együtt, ráadásul egy osztályba sem fognak az elkövetkezendő 50 évben)
Ja, és ugye nemrég készült csoportkép. Mondja másik anyuka, hogy
mindenkit rátettek. Okés, de honnan vették Dani igazolványképét, elvégre
én egyet sem adtam oda, mert nem is kértek. Na, de a meglepetés ezután
jött. Jön óvónéni, mondom neki, hogy akkor ebéd után megyek Daniért,
mert megyünk fejlesztőhöz. Óvónéni: – De ugye akkor visszaértek a
szereplésre? – Mi dehogy jövünk, minek jönnénk. – De, hát minden gyerek
szerepel, és Dani is mond két verset. – Igen?! Ezt nem is tudtam. – Hát
nem szólt senki? – Nekem aztán nem mondott senki semmit. – Akkor
legalább mondd le a fejlesztőt. – Dehogy mondom le, majd visszajövünk,
mire kezdődik a műsor. – Dani nem szólt, hogy szerepelni fog? (Na, erre
akadtam ki, mint a mérleg nyelve. Hirtelen nem tudtam, hogy most kezdjek
el kiabálni, vagy inkább harapjam le a nyelvemet.)
Három év alatt az óvónénik
ennyire nem ismerik Danit, hogy ő azt jegyzi meg, amit ő fontosnak tart.
Tehát azt, hogy milyen szép tornyot épített két társával, és hogy
óvónéni megengedte, hogy ne kelljen eltenni, mert olyan szép, az számára
fontos, és el is mondta. De, az, hogy majd egyszer fog verset mondani
valamilyen alkalomból, (ami neki nem fontos) szóval az ilyeneket
elfelejti. Tehát külön nekem az óvónéninek szólnia kell, különben nem
tudom meg soha. De ez kommunikációs hiba. Mert más anyukákkal órákig el
tudnak beszélgetni, nekem példásul akkor köszönnek, amikor kedvük
tartja, vagy ha egyáltalán észrevesznek, mikor megyek a lúrkóért, van,
hogy csak akkor kapják fel a fejüket, amikor Dani elköszön. Vagy még
akkor sem. Én meg ugye régóta nem kérdezek semmit, mert
egy hónapban egyszer találom őket épp olyan passzban, hogy 5 percet
hajlandóak rám szánni.
Szóval, baromi mérges vagyok,
mert én nem akartam, hogy Dani részt vegyen ezen a ballagáson. Minek?!
De most őszintén. Óvónéni szerint de hát most búcsúzna el egymástól.
Könyörgöm, nem a világ végére mennek, jövőre úgyis találkozni fognak a
suliban, csak egy évfolyam különbséggel. Akkor mire fel ez a nagy
búcsúzkodás?! Meg ez a nagy felhajtás? Okés, legyen egy fakanál, amire
csinálnak egy kis tarisznyát, vagy mifenét, meg legyen egy kis tabló, és
egy kis játékos sütizabálás szörpizéssel egybekötve. Sok nagycsoportos
attól még menni fog oviba, hisz szülő dolgozik. De, ilyen
tablóstortáslufismegmégmittudomén nagyzolástól engem kiráz a hideg és
iszonyodom tőle. Ja, és ráadásul nekem is baromi kínos, hisz a
ballagásra ugye én egy fillért nem adtam bele. Mert, hát minek. Jó,
senkit sem fog a földhöz vágni, én sem sértődnék meg ballagósanyukaként.
De ettől én még baromi kínosan fogom érezni magam.
Na, száz szónak is egy a
vége, nagyon dühös és ideges lettem, hogy én pénteken reggel negyed
9-kor tudom meg, hogy a fiam a ballagósokkal együtt szerepel. Mert
mindenki tudta ezek szerint, csak én nem. És a mondat, amit egyhamar nem
fogok elfelejteni: – Hát, Dani nem mondta, hogy szerepelni fog?!
Nem tudom mikor fogok lehiggadni, de ez
most érzékenyen érintett. Mama szerint túlreagálom. Én másképp
gondolom.