Tegnap este beszélgettünk a mese után Danival. Egyszer csak azt mondja nekem:
– Anya, ha mama meg fog halni, akkor csak ketten maradunk itt a lakásban ugye?- Hát, szívem, nagyon remélem, hogy még nagyon sokáig fog élni a mama.- Persze, csak viccelődve mondom anya.- Ja, hát ha nem komolyan mondod, akkor igen szívem, ketten maradunk itt.- És akkor, ha te is meghalsz, akkor már csak egyedül fogok itt lakni.- És aztán mit fogsz csinálni?- Hát elköltözhöm, mert akkor senki sem tud vigyázni rám.- És hova költöznél?- Hát, Norbiékhoz.(nagy haver)
Aztán egyszer csak megint megszólal: – Anya, mikor nulla éves voltam, akkor laktunk egy nagyon pici lakásban ugye? – Igen drágám, laktunk ilyen lakásban. – És olyan pici volt, hogy a konyhában aludtunk. – Valóban jól emlékezel, tényleg ott aludtunk. – És, anya emlékszem ám a játékaimra, mindre, az összesre.- Ó, hát ez igazán nagyszerű, de vajon arra emlékszel-e, hogy hol volt a tévénk? – Igen anya, ott volt a hűtő tetején, és egyszer felébredtem, és piros szemek néztek rám, és aztán visszaaludtam, mert a tévé piros gombja volt csak. (a készenléti lámpára gondolt).
Nagyon megdícsértem, amiért ilyenre visszaemlékezett, remélem ma is lesz ilyenben részem. :))))))))))
Ja, és baromi csúnyán megfáztam, fáj a torkom, miegymáshasonló, most kúrálhatom magam.