Nos, első inhalálásunk jelentem sikeres volt. Már mint abban a tekintetben, hogy Dani kibírta azt a pár percet a gőz fölött. De egy hónapon át minden nap csinálni, ez nem az ínyére való. Nincs mit tenni, valamit ugye valamiért. Remélem megteszi a hatását. Van egyébként ilyen sóspipa is gyerekeknek, és állítólag tényleg nagyon jó a hatása, sőt évekig használható, ám 5ezer forint. Majd azért rákérdek doktornéninkre hát ha lehet ilyet íratni közgyógyra is.
Tegnap reggel egyik óvónénink épp jó passzban volt, így tudtam vele beszélni kemény 3 percet. Elmondtam, hogy miért is kérdezősködöm, de láttam rajta, mint ha kínaiul beszéltem volna hozzá. Viszont pozitív visszajelzést kaptam. Dani, aki eddig nem tudott egy mese alatt sem megülni a fenekén, szépen végigüli, illetve végigfekszi a mesét, és tényleg egyre többet rajzol és kézműveskedik.
Aztán délután megpróbáltam elkapni a másik óvónénit is, de ő nagyon hamar lepattintott. Épp,hogy belekezdtem a mondókámba, már láttam rajta, hogy baromira nem érdekli a mondandóm. Ráadásul neki épp kapóra jött,hogy egy apuka jött a csemetéiért, így aztán velük foglalkozott, majd mint, ha mi sem történt volna, a többi gyerekhez ment. Pedig nem voltak ott már sokan, így pár percet rám is szánhatott volna. Mérges és csalódott voltam. De nagyon. Pedig nem órákat szántam volna a témára, mindössze pár percet kértem. Ez egy évben egyszer igazán nem sok. El is határoztam, hogy én a büdös életben nem fogok tőlük semmit kérdezni, nem fogok velük kommunikálni.
Azt is megtudtam, hogy a másik nagyközségben az egyik gerekdokinéni viszont privátban is szokott csinálni ultrahangot, azt hiszem el is fogom vinni Danit az inhalációs kúra után. Inkább fizetek pár ezer forintot, mint bevigyem pestre ezért a 10 percért.
Daniéknak mondtak egy mesét, mindenki ismeri a királyt, akinek a lánya úgy szerette őt, mint az emberek a sót. Na, két napja az én drága gyermekem nem is mond mást, mint, hogy ő úgy szeret engem, mint az emberek a sót. Meg úgy szeret, mint a banánt, meg úgy szeret, mint a gumicukrot, meg úgy szeret, mint a lekváros kenyeret. Ekkora bókot rég kaptam jónéhány cuppanós puszival megspékelve.:)))) Isten tartsa meg jó szokását! :))) Imádom, ha az én kicsi fiam puszilgat és ölelget! :)))
durva, hogy az ovónők ennyire érdektelenek… nem is tudom, mit tennék a helyedben, de tuti nem kapnának nőnapra virágot vagy ilyesmi…(gonosz vagyok, mi? 😉 ) de komolyan, röhej, hogy ennyire lepattintott, azért a napot Dani “szeretetszövegei” megmentették, ilyenkor az ember mindent elfelejt (egy időre) :)))
Hát nem semmik tényleg az óvónénik, még jó, hogy vannak. Az igazság az, hogy én is olyan vagyok, mint te, legközelebb már tuti nem kérdeznék. De ahogy Bambi írta, biztos nem is kapnának semmit semmilyen napra… de meglátjuk, mi lesz majd pár év múlva…
Viszont a szövege meg nagyon aranyos, hát ezért érdemes élni…