Nincs cím megadva

 Ma találkoztam két régen látott ismerős anyukával és beszélgettünk. Elpanaszoltam Dani iskolaérettségijét. Aztán amint egyre többet hallgattam őket, úgy éreztem, hogy lehet jót akarok a gyereknek, csak rosszul csinálom. Mármint a foglalkozást vele. De persze ők is annyit tudtak mondani és tanácsolni, hogy bizony egy fejlesztőbe mindenképp el kell vinnem. Amit meg is fogok tenni, csak jöjjön meg a szakvélemény. Mert ugye pedagógia terén azért valljuk be, nem vagyok egy egyetemi tanár. És egyébként is érzi a gyerek, hogy állandóan feszült vagyok, és agyilag és lelkileg is totál lepukkant. és ez hatással van rám. Igen, pontosan tudom, csak sajnos nem segít az, hogy egész nap mantra módra ismételgetem, hogy nemvagyokideges, nemvagyokideges, nemvagyokideges, vagy egy másik egész napos mondóka, hogy jólérzemmagam, mindenrendben, amainaponmindenúgysikerülahogyakarom, meg hasonló pozitívumok.

Na, akkor csak jól gondoltam, hogy én csesztem el a dolgot. Mégsem vagyok én jó semmiben. Lehet attól félek, hogy kiderül, hogy baromi szar anya vagyok. Én meg azt hittem, hogy jól csinálom a dolgokat és mindent megteszek, és a végén kiderül, hogy mindaz, amit csinálok csak apró zsemlemorzsa, ami ártani nem árt, de használni sem használ. Miért van az, hogy vannak olyan szülők, akik magas ívben szarnak a gyereikre, 10 percet sem foglalkoznak velük, mégis simán veszik a gyerekek az akadályt. Én meg küzdök, hogy jó legyen a gyerek mindenben, bár tudom ez lehetetlen, és mégis problémák vannak és nem kevés.

Kérek egy útmutatót, meg egy seggberúgást!