Na, most tudtam hozni Márton-napi ünnepségről pár képet, bár nem az én fotótudományomat dícséri, hanem egy osztálytárs apuka készítette. Jó sokan voltunk, nem is gondoltam volna, hogy ennyien összegyűlünk, mert tavaly valahogy nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. Mikor már mindenki megjött, elindultunk a lámpásos felvonulásra, tettünk egy jó nagy kört a falu egyik részén. A falu kemencéjében sült gesztenye, tök, alma, volt zsíros kenyér és jó forró tea is. Csináltak egy jó kis tábortüzet, ahol a gyerekek egy szűk 10 perces műsorral kedveskedtek. Aztán mindenki megrohamozta a kemencében sült finomságokat. Fél 7-re értünk haza, a lábamat nem éreztem, mert én hülye sportcipőben mentem, és nem igazán éreztem már a lábujjaimat.
Ma pedig volt nyílt nap, az első két óra az iskolában megnézhettük a gyerkőcöket. Szintén sokan voltunk, én gyorsan helyet vertem az ajtótól nem messze, ha rám jönne a pánikolás a levegőtlenségtől ki tudjak menekülni. Hát, mit mondjak, végigkínlódtam a kétszer negyvenöt percet, de ugye a gyerekért mindent. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan megy náluk minden. Az új betű tanulására 5 percnél tovább nem szántak, máris olvasták össze az addig megtanult magánhangzókkal. És érdekes, a gyerekek szinte rögtön tudták. De akadtak beszólások a gyerekeknél, amiknél hangosan nevettünk.
pl: tanítónéni: – Ki tud egy “okos” szót? gyerek: fá tanítónéni: az meg milyen szó? gyerek: dó-re-mi-fá 😀
Tüneményesek voltak. Én ugye Danit figyeltem a legjobban, ő nem volt annyira aktív most, és bizony legszívesebben rászóltam volna, hogy figyelj oda, mert a tanítónéni nektek magyaráz. Mert ugye Dani vagy háromszor elkalandozott megint egy másik naprendszerbe.
De volt ma fogadóóra is, naná, hogy elmentem. De nagyon büszkén jöttem ki. A tanítónéni nagyon megdícsérte Danit. Igaz, hogy nem a legaktívabb az osztályba, de ő vissza tudja hozni az álomvilágából. Szépen olvas, és egyre szebben ír is. Igaz, néha benne van csíntalanságban, de gyerek, és fiú is, benne van a pakliban egy kis rosszcsontkodás. Viszont a figyelme is fejlődött nem is keveset, egyre kevesebbszer kell visszahozni őt a valóságba. És amit nagyon figyel az Dani rajkészsége. Azt mondta, hogy ha így folytatja Dani a rajzolást, akkor 1-2 év múlva javasolni fogja a suli rajztanárának, hogy foglalkozzon vele, ugyanis hihetetlenül jókat rajzol. Még nem a legszebben, de kitölti a hatalmas firkalapokat (A/3), teljesen belemerül, minden kis apró részletre ügyel, és ő, mármint a tanítónéni úgy érzi, hogy ezt bizony erősíteni kell a gyerekben.
A tanítóbácsi sem mondott semmi rosszat, bár ő nehezebben tudja visszahozni Danit, ha elkalandozik. Pedig a matematikánál talán még fontosabb az, hogy lehetőleg a teljes órában odafigyeljen a lurkó. Mert, egy-egy feladatnál a legtöbben már a végénél tartanak, Dani valahogy elakad útközben, és még az elején tart (mert ugye a másik univerzum sokkal érdekesebb), és visszahozni a feladathoz, hát nem könnyű.
Így aztán azt mondtam magamban, köszönöm Istenem, hogy ilyen gyereket adtál nekem. Lehet, nem ő a legjobb tanuló, de nála jobban senki sem rajzol (szebben lehet, de jobban senki). És szófogadó és nincsen vele olyan probléma, ami szomorúságra adna okot.
A jutalomkártya meg…… Ma megkérdeztem Danit, aki azt mondta, hogy őt annyira nem érdekli a kártya, ha kap, annak örül, ha nem kap, akkor nem kap. Így aztán én sem görcsölök rajta. Őt ez nem motiválja, önmagáért tanul, és nem is olyan rosszul.
Szóval heppi vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: