Megvagyunk….

 Dani jelentem meggyógyult, hétfőn el is kezdhette az ovit. Már nagyon várta, hogy mehessen, végre találkozhatott a barátaival. És jött egy új kisfiú is, Dani rögtön összehaverkodott vele.

Lesz karácsonyi ünnepség az oviban, mindenki kapott egy-egy mondatot. Dani többet is, mert ő lesz a mesélő. Így itthonra is kaptunk egy kis házi feladatot, öt mondatot meg kell tanulnia, már csak néha kell besegítenem egy kis súgással. Tegnap este el is keseredett kicsit, mert én már kívülről fújtam az ő részét, ő pedig még nem. El is magyaráztam neki, hogy mivel én tudok olvasni, így nekem könnyebben megy a tanulás, viszont ő még hallás után tanulja, és így bizony kicsit nehezebb. De pár nap és már oda-vissza fújni fogja ő is azt a pár mondatot.

Mivel nem mentem dolgozni, így átmentem másikkisvárosba, és beszereztem Dani ajándékát. Megvettem a hőn áhított csillagászati távcsövét, vettem hozzá pár lufit, két cd-s játékot, ott van a két playmobil. Plusz Nagyitól is meg fogja kapni a vasutat, így egy szava sem lehet az idei Jézuskára.

Egyébként itthon nem járt a Mikulás. De kapott a Mikulás napi ünnepségen az oviban és a faluban járó Télapótól is. Érdekes, itthon nem is kereste a csomagot. Hisz most ne jött ide, mert rosszaságot csinált, igaz véletlenül. Le akart fényképezni és kiesett a kezéből a gép. És a gép használhatatlan lett, ugyanis a fókuszálója, vagyis a lencséje, vagymije nem megy se ki, se be, félúton elakadt. Na, így aztán baromi szájhúzva, hosszas tanakodás után belenyúltam a spórolt pénzbe és vettem egy másikat. Nem tettem volna, ha lett volna rá más lehetőség. Mamának meg sem mondtam, mert infarktust kapott volna, két órás lelkimasszás után.

Holnap megyek dolgozni, bár be kell valljam egyenlőre nem sokat kerestem vele. Tulajdonképpen szinte semmit sem. Hát egy biztos, ebből nem leszek gazdag. Ráadásul holnapra cudar időt mondtak, úgy, hogy jó alaposan be kell öltöznöm, mert én ugye nagyon vacogós vagyok. Mama meg főleg nem örül neki, mert nem vagyok otthon. Mondta is, hogy azért akarok dolgozni, hogy ne legyek otthon. Képtelen felfogni, hogy életerős 40-es nő vagyok, és nem pedig itthonülős társalkodónő. Dolgozni akarok, mert muszáj, mert pénzt akarok keresni, mert hasznosnak akarom érezni magam. Így is úgy be van szűkűlve az agyam, hogy lassan normálisan nem is tudok beszélgetni, mert már nem tudok miről.