Tegnap este Dani egy hódos mesés-természet filmet nézett. Hódcsalád viszontagságait mesélte el, aranyos és igazán élvezhető stílusban. Dani már nagyon régen látta, így betettem a lejátszóba. Volt egy kis hiúzkölyök benne, aki a hódvárnál téblábolt. Én közben megnéztem az íméljeimet, stb…. . Egyszer csak könnybelábadt szemmel, elcsukló hanggal jött fiacskám hozzám és mondta, hogy ő nagyon szomorú, mert a kis hiúzzal senki sem akar játszani. Olyan aranyos volt a kicsi szentem, ahogy meghatotta a kis állatcsemete. Azok a szemek, és majd elsírta magát ezen a jeleneten.
Persze elmondtam neki, hogy ez természetes, hogy ő ezt érzi a kis hiúzzal kapcsolatban. És elmondtam neki, hogy bizony anya is, ha olyan filmet lát, akkor nekem is elszorul a torkom, könnybe lábad a szemem. Aztán próbáltam vígasztalni, hogy a film végén biztos talál magának olyan barátot magának az állatkölyök, aki fog vele játszani. Persze a film végén a kis hiúz belecsobbant a patakba, azon már jót nevetett.
Miután szoktunk a könyvtárba járni, elhoztam a magyar népmeséket tartalmazó könyvet. Így már harmadik este a Kiskakas gyémánt félkrajcáráért van oda. Daninak kedvenc része, mikor a török basa a bő bugyogojába teszi a kiskakast.
Hiába no, a régi meséknek nincs párja.
Az én fiamnak is a Kiskakas gyémántfélkrajcárja a kedvenc meséje, és milyen érdekes, pont azon a részen kuncog a legtöbbet mint a Te Danid:))