Jaj, de jó a habos sütemény….

Kezdem ott, hogy GabeszBratyókám köszi a tippet a Meixner módszerről, sokat olvastam róla így a neten, csak azt hittem, valami képi anyagot is találok hozzá, de sajna nem. Na, de ez a legkisebb gondom. :):) 🙂

A múltkor már egy nagy szabályt tanult meg Dani. Márpedig, hogy idegenekkel nem állunk szóba. Persze ezt nem egy mondatba sűrítve, jó egy órát beszélgettünk erről, közben sűrűn eszébe véstem, hogy idegennel soha nem állunk szóba. Na, a második illemóra, illetve órákat az ajtóknál próbáltam megtanítani. Vagyis, hogy a lányokat, anyukákat, egyébként a női nemet előre engedjük. Ajtót nyit, beenged maga előtt (persze én megköszönöm), majd bejön ő is utánam és becsukja az ajtót.

A következő “órán” felírom egy nagyobb papírra a telefonszámomat és a 112-es sürgősségi számot. Ha én nem vagyok otthon, csak ő és mama, és mamával valami galiba lenne, akkor engem fel kell hívnia. A másik pedig akkor, ha valami oknál fogva én nem venném fel (ami totál kizárva, de az ördög nem alszik mint tudjuk). A papírt kirakom a szoba falára a telefon mögötti falra, hogy jól lehessen látni. És felhívatom majd magamat vele. Elvégre a számokat tudja, csak még soha nem telefonált ilyen módon. Maximum Nagyival a mobilomon, de ugye sohasem tárcsázott még rajta. Hát, ideje megtanulnia a vezetékes telefon használatát is. Legalábbis vész esetén.

És ma az én édes drága kicsi nagyfiam újra bebizonyította, hogy kíváló kukta. Életem első Kijevi krémesét sütöttem meg. Ehhez persze szükségem van segítségre, mert hát egyedül mire is mennék? Dani sürgött-forgott, tojás fehérjét vert fel habbá, rákente a megsütött tésztára, diót szórt rá, sőt, még tésztát is nyújtott. Szóval élveztük az együtt töltött cukrászati finomság elkészítését. Remekül szórakoztunk közben. És ami a lényeg, hogy a tálat is kinyalhatta. Ez mindannyunk gyerekkori meghatározó élménye, hát ő sem maradhat ki ebből. És olyan finom lett a süti, hogy bizony nagyon vigyáznom kellett nehogy túlegyem magamat belőle.

Hoztam képeket is. 🙂