Nem elfelejteni 3. rész

 Dani jelentem meggyógyult, hétfőn el is kezdhette az ovit. Már nagyon várta, hogy mehessen, végre találkozhatott a barátaival. És jött egy új kisfiú is, Dani rögtön összehaverkodott vele.

Lesz karácsonyi ünnepség az oviban, mindenki kapott egy-egy mondatot. Dani többet is, mert ő lesz a mesélő. Így itthonra is kaptunk egy kis házi feladatot, öt mondatot meg kell tanulnia, már csak néha kell besegítenem egy kis súgással. Tegnap este el is keseredett kicsit, mert én már kívülről fújtam az ő részét, ő pedig még nem. El is magyaráztam neki, hogy mivel én tudok olvasni, így nekem könnyebben megy a tanulás, viszont ő még hallás után tanulja, és így bizony kicsit nehezebb. De pár nap és már oda-vissza fújni fogja ő is azt a pár mondatot.

Mivel nem mentem dolgozni, így átmentem másikkisvárosba, és beszereztem Dani ajándékát. Megvettem a hőn áhított csillagászati távcsövét, vettem hozzá pár lufit, két cd-s játékot, ott van a két playmobil. Plusz Nagyitól is meg fogja kapni a vasutat, így egy szava sem lehet az idei Jézuskára.

Egyébként itthon nem járt a Mikulás. De kapott a Mikulás napi ünnepségen az oviban és a faluban járó Télapótól is. Érdekes, itthon nem is kereste a csomagot. Hisz most ne jött ide, mert rosszaságot csinált, igaz véletlenül. Le akart fényképezni és kiesett a kezéből a gép. És a gép használhatatlan lett, ugyanis a fókuszálója, vagyis a lencséje, vagymije nem megy se ki, se be, félúton elakadt. Na, így aztán baromi szájhúzva, hosszas tanakodás után belenyúltam a spórolt pénzbe és vettem egy másikat. Nem tettem volna, ha lett volna rá más lehetőség. Mamának meg sem mondtam, mert infarktust kapott volna, két órás lelkimasszás után.

Holnap megyek dolgozni, bár be kell valljam egyenlőre nem sokat kerestem vele. Tulajdonképpen szinte semmit sem. Hát egy biztos, ebből nem leszek gazdag. Ráadásul holnapra cudar időt mondtak, úgy, hogy jó alaposan be kell öltöznöm, mert én ugye nagyon vacogós vagyok. Mama meg főleg nem örül neki, mert nem vagyok otthon. Mondta is, hogy azért akarok dolgozni, hogy ne legyek otthon. Képtelen felfogni, hogy életerős 40-es nő vagyok, és nem pedig itthonülős társalkodónő. Dolgozni akarok, mert muszáj, mert pénzt akarok keresni, mert hasznosnak akarom érezni magam. Így is úgy be van szűkűlve az agyam, hogy lassan normálisan nem is tudok beszélgetni, mert már nem tudok miről.

 Egy átlaggyerek már elég kiskorában megtalálja a lehető leghaszontalanabb játékok garmadáját. Főleg a mesecsatornáknak köszönhetően. Dani ugye későnérőként most jutott el abba a stádiumba, hogy a reklámokból kiszemelgeti azokat a játékokat, amiket “elméletileg” nagyon szeretne.

Például a mesélő macira is rákattant többek között. Rögtön meg is kérdezte, hogy: – Anya, ugye veszel majd nekem ilyet? Válaszom rögtön és keményen hangzott: – Azt már nem, szó sem lehet róla. – Miért? – Először is, van szám, van mesekönyved, mesélek én neked minden este (már ha nincs mesemegvonás büntetésként). Másodszor ez inkább kicsi gyerekeknek való,nem pedig ilyen nagy fiúnak.

Aztán jött a moonsand nevű gyurmaszerűség. Anya miért nem veszel nekem ilyet? – Dani, ahhoz képest, hogy drága, nagyon kicsi és kevés gyurma van benne. Helyette mázsányi sólisztgyurmát tudok csinálni, és vannak formák is hozzá, azt csinálsz belőle, amit akarsz. És jóval olcsóbb is .

Aztáááán, itt van a kutya, ami érintésre ugat, csóválja a farkát, és még az orra is benedvesedik. – Anya veszel nekem ilyet? – Dani, ezt nem mondod komolyan. Most így nagyon aranyos és helyes, de két hét alatt meg fogod unni, és ott fog heverni a többi játékállatod között, amiből ugyan Dunát nem fogunk rekeszteni, de még egy porfogó nem hiányzik.

Negyedjére, van valami tévéjáték, ami Micimackós. – Anya, ugye ilyet sem veszel? – Jól beszélsz drágám. Itt a net, a számítógépen, annyi játékot találsz rajta, hogy felnőttkorig sem tudnád kihasználni. Akkor minek még egy ilyen játék? Az áráról nem is beszélve. Egyáltalán nem hasznos, tehát sajnálom, de nemet kell mondanom.

Na, a pelenkáscicákra, vagy kutyákra is kacsintgatott. Tudjátok, amik pelenkások, és ha hideg víz éri őket, akkor a pelenka színe megváltozik. Istenem, hogy raknám a játék kitalálóját és engedélyezőjét egy  hétig egy olyan szobába, ahol csak ezek a játékok vannak, és semmi más. Ekkora baromságot hogy lehet kitalálni? Jó, ez még semmi, láttam ennél nagyobb ökörséget is. Daninak mondtam, ilyen játékok kislányoknak való, tehát a szemét is vegye le a képernyőről, ha az megy a Minimax reklámjában.

Legalább a Barbiekra, meg pónikra már rámondja, hogy ilyen nem kell, ez a lányoknak való.

 Igen, Dani már javul a megfázásból. Ezen a héten kényszerpihenő, bár ő már jól érzi magát, csak ez a fránya nózi dugulna már ki. Este kapott egy kis köhögőrohamot, de ma eddig nem köhécselt egy dekát sem. Ki érti???? Unatkozik is már kicsit. Ja, majd elfelejtettem…. Vasárnap ugye  lázas volt, próbáltam megmutatni neki, hogy a fél algot hogy lehet lenyelni. Erre mit csinál a fiam? Összerágta. Fúújjjjjjj! 🙁 Én rosszul voltam a látványtól. Neki bezzeg az arcizma sem rándult, sőt azt mondta, hogy finom. És élvezettel rágcsálta a szájában maradt aprócska algopirin morzsát. Atyaééééég! Hétfő reggel volt egy kósza hőemelkedés, de minden gyógyszer nélkül el is múlt.

Ma már rágta a fülem, hogy csináljunk mézeskalácsot. Életemben nem sütöttem még ilyet. Ha már van itthon hozzávaló, hát a neten néztem valami egyszerű receptet. Találtam is, gyorsan kiírtam, és ma délután meg is csináltuk. Az első 20 darab kicsit elégett, de a többi jól sikerült. Csak tudnám ki fogja megenni, mert én nem vagyok oda érte. Dani megevett belőle 10 darabot, mama is megkóstolta, ízlik nekik. Remélem nem fogja a kukában végezni…  Hoztam is pár képet a leendő kiscukrászról.

Na, és leesett az első hó is ugye, már alig látszik valami belőle a kép az első napon készült. Azóta már csak foszlányok vannak itt-ott a földön.

y az a rossz  Hát,
ja. De tényleg. Ez az én formám. Senkivel nem történhet meg, csak
velem. Na, kikeveredtünk a náthából, Dani sokkal hamarabb, pedig nagy
gyógyszerkúrára sem volt fogva. Én még mindíg szenvedek, de már csak egy
kicsit. És dolgoztam. Kemény 4 napot, mert Dani ma hajnalra
belázasodott. Nem vészesen, de igen. Nem kap levegőt. Hognyavalya törje ki ezt az időjárást. Vagy bármit, ami engem akadályoz, hogy egy kis pénzt összehozzak. Tavaly itthon dekkoltam az egész évet, a bicajos balesetet leszámítva 2-szer volt beteg a gyerek. Most meg végre kicsit dolgozhatnék, és a karácsonyi ajándékra valót meg tudnám keresni, erre kismajmócám visszazuhan immáron másodszorra 2 héten belül a takonykórba. Bár rossz kedve nincs, és nem fájlalja semmijét, de lázasodik (most adtam neki fél algot), alig kap a  nóziján levegőt, és többet fekszik, mint kéne. Szóval azt nem is csodálkoznék, ha “elbocsátanának” alkalmi munkahelyemről. Úgy látszik el vagyok én átkozva. 

Na, de leesett az első hó, Dani ott ült fél óráig a  teraszajtó előtt és nézte, ahogy duzzad a hó vastagsága. Sajnos nem sokáig élvezhetjük, nagyon olvad. Viszont csinálunk egy kis madáretetőt. Dani találta ki. Vettem sózatlan  szotyit. Van egy üres flakonunk, vágok rá egy nagyobb lyukat, szórunk bele szotyit, és mehet máris ki a teraszra. Cinkék és más madárkák biztos nagyon fognak örülni neki.

Akartam még valamit, de már nem emlékszem rá mit. Na, majd eszembe jut. Vagy, ha nem, hát kisnyúl.

Ja, akartam kérdezni, senki sem farmerozik? Elkezdtem, azt hittem egy hónapig csinálom, aztán törlöm, mert meg fogom unni. Hát nem ez történt. nem gondoltam volna, hogy a travi után is van élet. Illetve  játék. 🙂

 Kiruccantunk ma… Vagyis inkább beruccantunk. Pestre mentünk

a TF-re. Daninak csak reggel mondtam meg. Először hallani sem akart róla, hogy ő most elmenjen bárhova. De, mikor már öltözött, minden rendben volt, alig várta, hogy beérjünk. 11-re oda is értünk. Nem is gondoltam, hogy ilyen pici a fősuli aulája. Jó sokan voltunk ott, bár én még ennél is többre számítottam. Volt ott minden, kézművessarok, lufiállatok, arcfestő, és még sok más érdekesség. Volt zene, capoiéara (remélem jól írtam), voltak táncosok, és akadálypálya is. Daninak az akadálypálya tetszett a legjobban, két órát csak ott volt, és nem akarta abbahagyni. Végülis sikerült elvonszolnom onnan, de már csurgott róla a víz. Ági néni nagyon örült nekünk. Azért sajnáltam, hogy a faluból csak Danival mi voltunk ott. Na, de mi így is jól éreztük magunkat. Fél 4-re haza is értünk. És fantasztikusan jó idő is volt. 

Viszont hazaértünk, mama mondja nagy durcásan, hogy nem jó a telefonunk. Mármint a vezetékes. Se kép, se hang. De ugye főleg hang. És tényleg. Persze szombaton történik az ilyesmi, hisz mikor máskor. Felhívtam a szolgáltatót, persze ugye hétvégén nincsenek, maximum ügyelet, úgy, hogy remélem holnap visszahívnak és kijönnek. Nem tudom mi történhetett. Mama persze adta a nagyhalál előadását. Morgott, mint a bolhás kutya, hogy nincs olyan hét, hogy ne történne valami, és hogy ő ilyenkor olyan ideges, hogy nem fog tudni aludni. És igen, ez a rohadt világ, és hogy bárcsak már vége lenne mindennek. Nem szóltam neki, mert tudom, hogy ilyenkor pont erre megy ki a játék, hogy így próbáljon engem is felhúzni, és egy jót vitatkozzunk. Na, most nem szóltam egy árva szót sem. Mikor aztán látta, hogy az előadására nincs néző, és hallgatóság sem, kábé két perc múlva abba is hagyta. 

Tiszta rohanás és agybaj volt ma. Reggel kezdődött az egész. Illetve nem is. Tegnap délután. Óvónéni mondja, Dani pityergett, mert állítólag rendeltem neki egy 3D-s dínóskönyvet, és ő nem kapta meg. Viszont a másik óvónéni már nincs bennt. Sebaj, majd holnap megkérdezzük.

Így is lett, ma reggel mielőtt Dani öltözött volna, megyek a másik csoportba. Kérdem óvónénit, hogy hát akkor hogy is van ez. Nézi a rendelőlapot, mondja, igen, van Daninak, de a bolygós. Okés, én már elfelejtettem, hogy melyiket is rendeltem meg. Akkor kérünk mi is egy ilyen dínóskönyvet. Visszamegyünk Dani csoportjába, kérdem óvónénit, hol van lehet akkor a bolygós könyv. Óvónéni hívja a másikat, na 10 perces keresés után végre előkerült Dani dobozában. Visszamegyünk a másik csoportba, hogy okés, megkerült a bolygós könyv. Viszont nem biztos, hogy a jövő héten már itt lesz a dínóskönyv, lehet csak a jövő hónapban jön meg. Nem baj, jobb későn, mint soha, a lényeg, hogy majd meglesz.

Na, ezt letudtam potom fél óra alatt. Hazaérek, ztán megyek postára mama takarékját elintézni. Nincs meghatalmazás. Az irattal hazamegyek, kitöltöm, aláíratom miegymás. Visszamegyek a postára, erre kiderül, hogy nem jó a papír, adtak másikat. Azzal újra haza, újra kitöltöm, aláíratom két tanúval (mert baromi fontos ugye). Visszaviszem. Végre rendben van, jó 15 perc, mire mindent elintéztem. Kiderül otthon, hogy nincs disznósajt, pedig mama arra vágyik. Na, megint felcihelődök, elmegyek a közértbe, az utolsó 30 dekára gyorsan rácsapok. Újra hazaérek, már éppen hogy csak levetkőzök, telefonál Erzsi néni, hogy ugyan, ha van itthon nekünk egy kóbor kiló lisztünk, vigyem már át, holnap visszaveszi, csak ebben a fránya időben nincs kedve lemászni a közértbe. Újra felöltözök, elviszem neki a lisztet. Végre hazaérek, levetkőzök. Na, én már nem megyek sehova, és nem csinálok semmit. Hisz már dél van, most minek álljak neki? Mama mindjárt lefekszik a szokásos délutáni sziesztához. Aztán fél 3-ig csend. Addig nem tudok semmit csinálni. Aztán meg már minek, neki délután fél 4 már nagyon későn van, sőt, tulajdonképpen már estének számít nála.

Ráadásul akkorát tanyáztam, mint az a bizonyos ólajtó. Ugyanis mama szokása, hogy az ágyán ülve egy széken eszik. Ez a heppje. Meg egyébként is, így is látja a tévét. Nem is baj, ha neki úgy esik a legjobban az étel, hát egye úgy. Csak, hogy mikor vitte a levest magának, kiloccsant pár csepp. Ami szintén nem baj, csak hogy az a rohadék gumipapucsom alja úgy csúszik mindenfélén, mint ha állandóan jégen kéne járnom. Viszont nem vettem észre azt a pár levescseppet. Lábam alól kicsúszott a talaj. Szó szerint. Térdre estem. Szerencsére a lendület nagyobb volt. Viszont olyat káromkodtam……….. Pedig nem szokásom. Na, mi jöhet még a mai napon?

Szerencsére semmi más nem történt.

Holnap megyünk a Testnevelési Főiskolán a rendezvényre. Pár órát eltöltünk. Jobb, mint itthon ülni. Dani is élvezni fogja, én is elleszek.

 Igen, ezt kérek ma… Levegőt…. Mert nem kapok. Momentán Dani sem nagyon. Egy szó, mint száz, sikeresen benáthásodtunk mind a ketten. Ez tuti valami vírus lehet. Este 11-kor Daninál mértem egy 37,7-et, kapott egy kis algopirint, azt annyi. Én meg a szokásos rinathiolommal végeztem éjszaka. Pedig olyan gyönyörű az idő. Mondjuk délután azért elmegyünk sétálni, elvégre nem haldokolunk, és a friss levegő rosszat nem tesz. Maximum nem játszhat senkivel jópár napig. Holnap orvos. Később telefonálnom is kell meló ügyben. :(((( 

Most nem kaptok puszit, nehogy elkapjátok ezt a fránya kórságot.

Utóirat: – Ja, nem tudom mondtam-e, de Danit nézegettem valamelyik nap, mint ha nőtt volna. Széltében még inkább. Fogtam a szobamérleget, ráállítottam lúrkómat. 25kg-t mutatott. Na, mivel ezek a mérlegek azért nem túl pontosak, leszámoltam 1kg-t mínuszba, hát, akkor is 24kg. És 122-123centi. A lába maradt 31-es. Egyenlőre. Étvágya is van. Főleg, ha lekvároskenyérről van szó, a szamócalekváros kenyér jöhet nála minden mennyiségben. 

 Nekem baromi nagy pechem van. Pénteken délután fél 2-kor telefonált óvónéni, hogy Dani nem kap levegőt az orrán, totál be van dugulva és nagyon sír. Ha otthon vagyok menjek el érte. Nem kellett kétszer mondania, öltöztem, nem telt el 10 perc és ott voltam. Hazamentünk Danival, gyorsan adtam neki orrspray-t, 5 perc múlva semmi baja sem volt. Még Ági nénihez is elmentünk a szokásos heti agytornára. Most is csak picit náthás, nem folyik az orra, bár kicsit szürszög. De nincs hőemelkedése, vagy láza, nem fáj semmije, nem köhög egyáltalán, jó a közérzete és az étvágya is.

És, hogy min gondolkodom??? Hát, azon, hogy most bevigyem-e hétfőn az oviba, vagy ne. Ha itthon maradok vele, dokinéni sem tud mit kezdeni vele, maximum itthon marasztalja pár napig aztán kész. Viszont nem tudok menni dolgozni, és ez pont a legrosszabb időpontban. Mert ugye csak egy napot dolgoztam. Ráadásul tök ciki, mert Csabának épp mondtam, hogy egy év alatt tényleg csak kétszer volt beteg a gyerek. Most hogy venné ki, hogy holnap délután felhívom, hogy bocsi, gyerek irinyópirinyókát náthás, és nem tudom, hogy az oviban hogy néznének rám, így nem megyek dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy a többi szülő hogy nézne rám. Mit gondolna rólam? Lehet én lennék a világ legrosszabb anyája, mert megbetegítem a többi lúrkót. Lehet többet nem is hívna dolgozni, pedig a pénz nagyon jól jönne karácsony előtt. Mert ugye nekem minden fillér számít. Baromi kevés a családi és az a kevéske gyes. Na, rá is tüsszentettem…..(Egészségemre, bár lehet ez nekem is nátha lesz)

Istenem, de nem lenne ilyen gondom, ha mama vállalná Danit. Más nagymama mit nem adna, ha ilyen jó unokája lenne. Ráadásul tényleg olyan jógyerek. Gondolkoztam, hogy kit tudnék megkérni, hogy legalább hétfőn vigyázzon rá. És senki sincs. Lehet ez a munka is elúszott? Komolyan bőgni tudnék.

 Teljesen véletlenül fedeztem fel reggel az ovi faliújságján, hogy lesz ma Márton napi felvonulás. Akkor vettem észre, mikor azt kutattam, hogy vajon mi lesz az ebéd aznap. Na, és hogy fél 5-kor kezdődik, ez külön öröm volt, legalább ovi után rögtön el tudunk menni.

Gyönyörű idő volt egyébként is szerencsére, egy jó kiadós séta ovi után jót fog tenni. El is mentem lúrkóért, a bicajával gyorsan hazaküldtem, mert ugye azzal nem lehet sétálni. Csak egyet felejtettem el. A mécsest. Ugyanis kis lámpás mécsesekkel kellett útnak indulni. Na, de szerencsére a sulisok gondoskodtak róla, így, akinél nem volt, szívesen adtak egyet. Naná, hogy Daninak is kellett. Kiválasztotta. Szerencsére egy csoporttársa is ott volt, így legalább volt kivel elszórakoznia.

Természetesen Csaba bácsi most is megénekeltette a gyerekeket, és egy rövidke kis műsor is volt. Aztán szépen útnak indultunk. Egészen lesétáltunk a patakig, majd visszakanyarodtunk, és a kiserdős-parknál visszaértünk a főútra és úgy a suliba. Na, ott aztán minden gyerek leült és mint akik nem ettek már legalább egy hete, mind behabzsolták a zsíros-lilahagymás kenyeret, és a teát is mind megitták. Nagyon sokan voltunk, és a gyerekek nagyon élvezték. Főleg a kiserdőnél, mikor ott még a lámpa sem égett, csak a kis lámpásmécsesek.

Csoporttársanyuka (nemrég költöztek ide) meg is jegyezte, hogy annyira jó, hogy ennyi program van itt, ahonnan ideköltöztek negyedennyi sem volt. Mondtam, hogy azért vannak hónapok, amikor üresjárat van, de nem lehet minden héten csinálni valamit. Aztán szóltam is neki, hogy decemberben (4.-én) járni fog a Mikulás a faluban, és utána szokott lenni előadás a tornacsarnokban. Tavaly frenetikus előadás volt, szinte tömve volt a csarnok. Ja, és, hogy lesz adventi vásár is, le ne maradjanak róla, mert nagyon jó hangulat szokott lenni, érdemes eljönni. Ha nem is vesznek semmit, de egy jót sétálni, inni egy pohár teát, vagy forraltbort, már érdemes. Sőt, csodaszép Betlehemünk is lesz, gyönyörű karácsonyfával.
Kerekedett is a szeme. :)))) 

 Hú, az ilyen napokat de utálom. Mármint a szeles napokat. Mert migrénem van ilyenkor, és nem akar múlni. :((

Nem tudom hogy bukkant erre a blogra Zoltán, de mindegy. :))))) Egyébként nem panaszként írtam, hogy picit fagyott a lábunk, ott volt a melegedő, miért nem mentünk be. Ahol lehetett kézműveskedni kicsit. De, hát amikor összegyűlnek az anyukák bájcsevegni, na, akkor aztán akár égszakadás, sőt földindulás is lehet felőlünk, mi beszélgetünk tovább. :)))))) Különben is olyan jó buli volt, úgy szeretem az ilyen összejöveteleket. :)))))

Valami elkezdődött Daninál. Mármint a kis agyacskájában. Ugyanis kezd emlékezni dolgokra. Például hogy mi volt a második fogás ebédkor. És, hogy Csaba bácsi mondta, hogy vigyenek jövő kedden hangszert az oviba. Írtam régebben, hogy Csaba bácsi iskolánk igazgatója, aki hetente egyszer kedden, a nagycsoportosoknak tart órát. Viszi magával a gitárját, és a gyerekekkel együtt mondókáznak, énekelnek, és mindenféle csuda jó dolgokat szoktak csinálni. A gyerekek odavannak ezért az óráért. Most a “slágerlistájuk” élén az Énipénijupinéni…. kezdetü mondóka áll. Dani egy óráig is képes mondogatni itthon, mikor rájön. Gondolkodtam, gondolkodtam, jártattam az agyamat, erőltettem az eszemet, hogy honnan vegyek én hangszert. Aztán kipattant az isteni szikra, miközben egy kórust hallottam, aki az ötletemre hallelújázni kezdett (nyugi nem lettem skizo, vagy efféle). Szóval hát itthon remek hangszerek vannak. Poharak, amiknek csillingelő a hangjuk. Vagy remek dobszerkót lehet összehozni lábasokból, a fedelükből, illetve dobverő gyanánt a fakanalat remekül lehet használni.

Na, és a másik ötletem még gyerekkoromból származik. Nem kell hozzá más, mint ócska zokni gumija és egy üres gyufás skatulya, valamit két szál gyufa. Aki nem ismeri, annak elmondom ennek a remek hangszer elkészítésének módját.

Szóval az üres skatulya két oldalán vékony bemetszéseket csinálunk pengével, de vékony pengéjű kés is megfelel hozzá. Négy-öt metszés elég is. Aztán a vékony gumit beleduguk ezekbe a résekbe, majd a két gyufaszálat a gumik alá tesszük úgy, hogy az alján nagyobb legyen a rés, mint felül. Így, ha a gumit megfeszítjük, és a körmünkkel elkezdjük pengetni, akkor felül, ahol kisebb a rés, ott magasabb lesz a hang, ahol nagy a gyufák között a távolság, akkor mélyebb. Kíváncsi leszek, vajon rajtunk kívül kinek jut még ilyen az eszébe. :)) Biztos nagy lesz majd a meglepetés. :)))

És úgy néz ki, az alkalmi munka is bejön. Bár még azért kell gyakorolni, de csak hétfőn kell újra menjek. Így hódolhatok legújabb hobbimnak. Kenyeret sütök. És igen, gép nélkül. Valahogy idáig szent meggyőződésem volt, hogy baromi nagy meló kenyeret sütni, ezért bele sem fogtam. Aztán mégiscsak ugye nekigyűrkőztem, és hihetetlenül jól csinálom, így aztán amikor csak tehetem megsütöm a napi kenyerünket. Ami plusz benne, hogy 3 nap után is puha marad a konyharuhában. A mostani kenyerekre ez ugye nem jellemző. Na, és persze a spórolást se hagyjam ki.

Ági nénihez majd pénteken megyünk, mert ma el kellett mennie valami tévéfelvételre. Jut eszembe 20.-án megyünk pestre a Testnevelési Főiskolán lesz rendezvény. Egészséges és hiperaktív gyerekek és szüleik részére. Lesznek előadások is persze felnőtteknek, de lesz kézműveskedés, sok játék, és lufit is fognak hajtogatni. Csak azon imádkozom ne essen az eső, mert én bizony zuhogó esőben nem fogok leslattyogni az állomásra. Mert a Délitől nincs messze 2 villamosmegálló, vagy 10 perc gyalog. Úgy néz ki, Danival elmegyünk. Inkább hallgatom a Bojtorján együttest, mint itthon ülni. Egyébként sajnáltam Ági nénit, mert úgy néz ki, nem igazán érdekli az itteni szülőket az ilyen jellegű rendezvény. Pedig állítólag az oviban is, és az iskolában van jópár gyerek, akinek elkéne a segítség, és itt tuti hasznos dolgokat látnának és hallanának. Vagy mindenki úgy gondolja, hogy az ő gyerekével aztán minden rendben. El is volt keseredve Ági néni, és megértem, mondtam is neki, hogy ez a falu bizonyos értelemben egy csoda. Mert van néhány dolog, ami működik több helyen, itt valahogy kútba esik minden. Mint a Gekko ház, amit szeretett volna megcsinálni. Aztán mindenki keresztbe tett neki. Ex polgármesteren nem is csodálkozom, nem kimondottan gyerekbarát volt. De, hogy mások is…. Na, de hagyjuk.

Na, megyek, mert éhen akar halni Dani. Mostanában nagy az étvágya, nem tudom mi lelte. De annyit eszik, hogy csak lesek. Most megint nő, vagy miaszösz. Az már nevetséges, hogy az én zoknijaimat hordja lassan, mert 31-es a lába. Jó tudom, nekem meg 33-as, most mit vagyok oda. Nem ő nagy, én vagyok pici. De hadd éljek egy ismerősöm mondatával: – A jóból mindíg keveset adnak! – Hmm… Akkor én baromi jó vagyok. :)))))))))))))